Evelin belépett egy barátságtalan, szürke terembe, aminek a teteje a látszólag homályba veszett. De legalábbis úgy tűnt; a kétszáz méteres belmagasság ezt láttatta... Felhúzta a szemöldökét, és végigmérte a helyiséget. Az oszlopokat, amelyek lenézően tekintettek rá, a sötét lépcsőházat, a feketén ásító folyosókat, amelyek az előcsarnokból futottak kifelé ki tudja hová. De volt még ott pár titokzatos ajtó is, amik csak Isten tudja mit rejtenek. A lány szívesen kinyitogatta volna őket annak reményében, hogy mögöttük egy barátságosabb hely várja, nem ezek a kopár falak.
De aztán persze nem kezdett el futkorászni, még csak az kéne! Nem indíthat így egy új helyen, aztán meg csak Kocka Karcsi és Stréber Saci lesznek barátai. Na ne nevettessük ki magunkat!- Ennek még a gondolatába is beleborzongott. Szeretett viccelődni, hülyéskedni, őrültségeket csinálni, de csak mértékkel. Azazhogy, csak akkor, ha szorosan mögötte áll egy barát, aki ugyanolyan zakkantan, ha nem még zakkantabbul ordít, táncol, énekel, stb. Ha arról van szó, Evelin hihetetlenül kreatív tud lenni, őrültségek terén.
- Halihó! Van itt egyáltalán valaki?! - kérdezte emelt hangon a konokul hallgató oszlopokat. Igazából ő maga sem hitte, hogy kap választ a kérdésére, látszólag egy fél lélek sem volt hallótávolságon belül. De ami azt illeti, nem is kapott.
- Hát jó! - felelte flegmán; ami azt illeti, ezzel el is intézte a dolgot egy vállrándítással, és talán ennek megerősítéseképp, vagy csak úgy: letekerte nyakáról sötétkék, kötött sálját. Aztán kigombolta fehér kabátját, és bőröndje fogantyúja után nyúlt, hogy arrébb taszigálja a ruháit, könyveit, mindeneit rejtő mamlaszt; mégsem állhat az ajtó mellett egész nap! Körülbelül a csarnok közepén újra megállt, és lehuppant a bőröndjére. Ugyan mi mást tudna csinálni, talán kezdjen el lavírozni egy százkilós táskával az épületben? Na neem! És mivel nem sok esélyt látott rá, hogy megtalálná a helyét ebben a hatalmas "kaszárnyában", mert ezt a helyet háznak egyáltalán nem lehet nevezni, meg sem próbálta megtalálni. Józan paraszti esze azt súgta, hogy valaki csak lejön érte, ha nem is az igazgató, valami spiné, aki segít neki felcuccolni...
Újabb sóhajtás kíséretében előhúzta fehér kabátja zsebéből szintén fehér telefonját, hogy amíg vár, legyen mivel lefoglalnia magát. De nem is kellett sokáig várnia.
- Héjhó!! - a csarnok fenyegető csendjét éles fiúrikkantás szakította félbe.
- Jézusom! - Evelin olyan lendülettel kapta fel a fejét, hogy kiesett kezéből a mobil. A kütyü még nagyobb zajt csapott, mint a kiabáló, ahogy a halálos csendben alvó csarnok kövezetén csattant végig, de a lány ettől már nem ijedt meg, félelmében meg sem hallotta. A hanghoz tartozó fiú a lépcső felől ruganyos léptekkel haladt Eve felé. Magas, barna hajú srác volt, aki zsebre vágott kezekkel igyekezett egyenesen a lányhoz. Kicsit dülöngélős volt a mozgása, lévén kissé másnapos. Ezt Evelin is rögtön levette, de örömmel konstatálta, hogy azért még tudatánál van, nem fog lefeküdni a földre, és nem fogja póninak képzelni magát... Reméljük...
Alighogy közelebb ért, Evelinbe belehasított a felismerés. Hisz ő már látta ezt a srácot! Annyira meglepődött az események új fordulatán, hogy még akkor is szótlanul meredt a fiúra, amikor az már előtte állt. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy egymás felismerése kölcsönös, mert igazából nem is beszélgettek...
Mind tudjuk milyen a nyár. Ez a szó mindenkinek ugyanazt jelenti: dögleni a tengerparton, mint a partra vetett bálna, csak némileg kecsesebben; iszogatni a hűs italokat; járkálni a forró homokon; úszni a szikrázóan kék vizű tengerben; napfürdőzni; cuki fürdőrucikban flangálni...
A nyár egy részét Evelin a francia riviérán töltötte, egy barátnője, nővére, nagynénje társaságában. Luxushotelben laktak, kábé egy centiméterre a tengertől. De a pihenést beárnyékolta egy fiú, aki látszólag állandóan keresztbe tett Evelinnek. Egyszer "tévedésből" besétált a szobájába, egyszer véletlen megdobta egy labdával napozás közben, egyszer a strandon összecserélte a törölközőjüket, ami még önmagában nem is lett volna baj, de Evelin a törülközőjébe csavarta a mobilját, hogy ne lopják el, amíg ő a vízben van... És a legcukibb cselekedete a srácnak: Egyszer a haverja véletlen lelökte a mólóról Evelint, és Ez a srác húzta ki. Közben édesen hadart valamit franciául, aminek Ev jó, ha a felét értette, és olyan cuki aggódó képet vágott, hogy meg kell zabálni!
Először rendkívül ellenszenvesnek tartotta a srácot, de főleg a legutóbbi jelenet olyannyira megváltoztatta az álláspontját, hogy alig akart hazajönni. Titokban rettenetesen belezúgott a fiúba, de ezt senkinek sem árulta el, és titkon remélte, hogy a fiú is hasonlóképpen érez, különben miért szekírozta volna? Persze Ev senkinek nem szólt az érzéseiról, amik most, tél derekára már gyengültek kissé; nagyon rég nem gondolt a fiúra.
A történetben az a pláne, hogy a Ev azt hitte a fiúról, hogy francia, és eljátszotta, hogy ő csak angolul beszél, nem érti a franciát. Igazából a franciához is konyít valamicskét, ha nem is annyit, mint az angolhoz...
A fiú már előtte állt, de ő még mindig nem állt fel a bőröndjéről. Azt várta, hogy a srácnak leessen, hogy ők már találkoztak valahol. De minthogy ez nem következett be, rettenetesen csalódott fejet vágott. A srác ködös tekintettel nézett rá.
De miért nem ismer meg? Lehet, hogy most nem fürdőruciban vagyok, és nincs rajtam napszemüveg, sem kalap, de azért ez ugyanaz az arc... - morfondírozott Ev. Tény, hogy nyáron sokkal barnább volt a bőre is, de igazából a fiú sokkal többet változott nyári önmagához képest. Amellett, hogy az ő csokoládébarna színe is megfakult, sokkal sötétebb most a haja is, ráadásul annyira hiányzik a kezéből egy röplabda.
- Helló! - köszönt a srác illedelmesen, és kinyújtotta a karját.
- Szia! - mosolygott Ev, és megrázta a kezét. Nem érezte bunkóságnak, hogy nem áll fel; elégtételnek érezte, amiért a fiú nem vágta le, hogy ki is ő. Ugyanakkor igyekezett úgy viselkedni, és kinézni, mint a nyáron. Hogy mégis felismerje, akkor már egy ismerőse, esetleg barátja biztos lett volna.
- Evelin vagyok! - felelte mosolyogva.
Most mintha felismerés hulláma söpört volna végig a fiú arcán. Vagy talán csak odaképzelte?
- Hé... Figyu?... nem te.... - a fiú látszólag küszködött a szavakkal. Nyilván a meglepetés ereje rá így hat.
- De igen! - válaszolt Ev elégedetten a fiú szavába vágva, hisz úgyis értette, hogy az mit akar mondani.
- De... Én azt hittem... - folytatta a halandzsázást a srác. - Én azt hittem, hogy angol vagy!
Olyan arcot vágott, mint egy kisfiú, aki épp Disneylandbe megy. Ev nem bírta megállni, hogy ne nevessen fel. Örült neki, hogy nyári lovagja örül a találkozásnak. Most mintha kicsit felélénkült volna, éberebb lett a tekintete, és már majdnem egyáltalán nem imbolygott.
- Én meg azt, hogy francia vagy. - vallotta be a lány halkan, lesütött szemekkel. - Álmomban sem gondoltam volna, hogy még egyszer látlak! - a tekintetét ismét a fiú arcára emelte.
- Akkor lehet, hogy most is álmodsz! - húzta fel titokzatosan a szemöldökét a srác.
- Lehet! - hagyta helyben a lány, és igyekezett minél kedvesebben mosolyogni. Pár pillanatig még így meredtek egymásra. Addig Ev megjegyezte magának a pisze orron ülő halvány szeplőket, a barna szemöldököt, amit szinte teljesen eltakart a haja, eszébe véste a mosolyát, a szabályos fogsorát, de legfőképp sötétkék szemeit.
- Jajaj... Amúgy Viktor vagyok. - kapott észbe hirtelen a srác, majd csibészesen mosolyogva ismét kezet nyújtott Evelinnek. A lány ismét megfogta, kissé bizonytalanul; egyszer már kezet ráztak, minek még egyszer? De hamar választ kapott. Viktor nem fogott vele kezet, hanem egy hirtelen mozdulattal felhúzta a lányt a bőröndről, ahol eddig ült.
- Híj! - Evelin egyáltalán nem erre számított, de végül ő is elnevette magát saját ijedtségén. Viktor lehajolt, és egy földről felvett fehér tárgyat nyújtott át Evelinnek: a telefonját.
- Ó, köszi! - vette át a mobilt Ev. Igazából teljesen elfelejtkezett róla, hogy az a földön van. Mi is lenne vele e nélkül a Viktor nélkül?!
- Most felmegyünk a szobádhoz. Talán ezt sem kéne itthagyni! - felelte barátságosan a fiú, és felkapta a lány iszonyatosan nehéz bőröndjét. Neki látszólag meg se kottyant, Evelin álmélkodva figyelte, nem bírta ki, hogy erősségét szóvá ne tegye.
- Hű, én ezt még két kézzel sem tudom felemelni. - a fiú csak mosolygott.
- Én vagyok az Eligazítód, én jöttem le érted, és most én kísérlek fel a szobádba. - magyarázta Viktor.
- Eligazító?
- Igen, mivel te nem a tanév elején jöttél, neked ilyen speckó embered van. - hüvelykujjával mellkasa felé bökött.
- De jó! És a többieknek is van? - kérdezte érdeklődve Evelin.
- Nincs... Azazhogy szeptemberben minden új osztálynak van egy pár ilyen embere. De az nem teljesen ilyen. - Viktor látszólag nem akart belemenni a részletekbe. Már vagy két folyosón végigmentek, és egy lépcsőt is megmásztak. Evelin mindent alaposan megjegyzett, nem akart eltévedni, és másoktól útbaigazítást kérni, akik esetleg ezt rossz néven vennék.
- Nekem kell kísérgesselek, meg néha elmagyarázni a tananyagot, ismételni, korrepetálni. - magyarázta. - Csak mert te nem rendesen kezdted! - felelte mentegetőzve, amikor látta, hogy Evelin hogy néz rá. A lány szerette volna megkérdezni, hogy ő vállalta-e önként, vagy ráosztották-e ezt a feladatot, de nem tette, mert kissé félt a választól. Biztos volt benne, hogyha kiderülne, hogy valami pszichopata tanár kényszerítette erre Viktort, akkor az megölné a társalgást.
- Akkor te ilyen okos vagy? Hogy korrepetálhatsz engem? - kérdezte Evelin. Kezdett úgy viselkedni, mint egy buta liba, aki oda meg vissza van a saját szépségétől, de átfúj az agyán a szél.
- Neeeem, dehogy... Messze nem! - tiltakozott a fiú, de nem bocsátkozott tágabb fejtegetésekbe. A cipősarkaik ütemesen koppantak-toppantak a kihalt folyosón, ami már az ötödik volt... a harmadik lépcsőház után.
- Már nincsen sok! Kitartás! - bátorította Viktor a lányt. Pár percig szótlanul mentek egymás mellett, Evelin figyelte az utat, a kilátást az ablakokon, a falakat, titkot rejtő ajtókat, úgyhogy ez egyáltalán nem kínos csend volt.
- Kérdezhetek valamit? - kérdezte Ev megtörve a hallgatást.
- Jóhogy, azért vagyok, Evelin! - válaszolta készségesen a fiú.
- Egyébként ha szeretnél; hívj Ev-nek, vagy Eve-nek, vagy Evevnek, esetleg Linnek, az Evelinnel kábé csak bemutatkozni szoktam. De rád bízom, mindegy. De nem ezt akartam: Azt akartam kérdezni, hogy miért nincs itt senki? Miért ilyen kihalt ez a hely? Talán az emberkék félnek kijönni a folyosóra? - utalt Evelin a folyosókon kong ürességre.
- Egyébként az Evelin is egész jó! - utánozta Viktor a lány hanglejtését. - Amúgy nemtom... - vont vállat a kérdésre válaszolva. - Mert szilveszter van! Tegnap buli volt... - fejtette ki bővebben.
- Aha! - hagyta helyben Ev. Még mindig nem értette, hogy hogy engedhetik a tanárok, hogy délig aludjanak itt a diákok? Eddig azt hitte, hogy itt reggeli 6-kor kell kelni, este 9-kor feküdni, és napi beosztás van, meg minden.
- Egyébként kicsit francia is vagyok. Negyedrészt. Az egyik nagyapám francia, és minden nyarat az ő hoteljében töltök. - utalt a korábbi beszélgetésre Viktor. Ev nem igazán értette, hogy miért mondja el neki mindezt, ezért nem is válaszolt rá mást, csak egy ühümöt.
- Itt is vagyunk! - mutatott a fiú egy sötétbarna ajtóra. Ez a folyosó már nem volt olyan szürke, és barátságtalan, mint korábbi társai, sőt még szűkebb is volt. Nyilván azok az ajtók a tantermeket rejtették, ezek meg a lakószobákat.
- 7013-as! - olvasta le a számot Evelin az ajtóról. - Király!
- Na, én a 7041-esben lakom, sz'al ha kell valami, kiálts nyugodtan. - mutatott Viktor egy másik ajtó irányába a folyosón. - Most akkor itt hagylak, vagy bevigyem a táskád?
- Nem, nem kell, menj csak, boldogulok, köszi! - tiltakozott Ev.
- Okés, akkor még ma ütközünk. Valamikor délután még meg kell mutogatnom neked a helyeket. Addig beszélünk. Na akkor csá! - köszönt Viktor, majd elindult a saját szobája felé. Evelin pedig benyitott a 7013-asba...
De aztán persze nem kezdett el futkorászni, még csak az kéne! Nem indíthat így egy új helyen, aztán meg csak Kocka Karcsi és Stréber Saci lesznek barátai. Na ne nevettessük ki magunkat!- Ennek még a gondolatába is beleborzongott. Szeretett viccelődni, hülyéskedni, őrültségeket csinálni, de csak mértékkel. Azazhogy, csak akkor, ha szorosan mögötte áll egy barát, aki ugyanolyan zakkantan, ha nem még zakkantabbul ordít, táncol, énekel, stb. Ha arról van szó, Evelin hihetetlenül kreatív tud lenni, őrültségek terén.
- Halihó! Van itt egyáltalán valaki?! - kérdezte emelt hangon a konokul hallgató oszlopokat. Igazából ő maga sem hitte, hogy kap választ a kérdésére, látszólag egy fél lélek sem volt hallótávolságon belül. De ami azt illeti, nem is kapott.
- Hát jó! - felelte flegmán; ami azt illeti, ezzel el is intézte a dolgot egy vállrándítással, és talán ennek megerősítéseképp, vagy csak úgy: letekerte nyakáról sötétkék, kötött sálját. Aztán kigombolta fehér kabátját, és bőröndje fogantyúja után nyúlt, hogy arrébb taszigálja a ruháit, könyveit, mindeneit rejtő mamlaszt; mégsem állhat az ajtó mellett egész nap! Körülbelül a csarnok közepén újra megállt, és lehuppant a bőröndjére. Ugyan mi mást tudna csinálni, talán kezdjen el lavírozni egy százkilós táskával az épületben? Na neem! És mivel nem sok esélyt látott rá, hogy megtalálná a helyét ebben a hatalmas "kaszárnyában", mert ezt a helyet háznak egyáltalán nem lehet nevezni, meg sem próbálta megtalálni. Józan paraszti esze azt súgta, hogy valaki csak lejön érte, ha nem is az igazgató, valami spiné, aki segít neki felcuccolni...
Újabb sóhajtás kíséretében előhúzta fehér kabátja zsebéből szintén fehér telefonját, hogy amíg vár, legyen mivel lefoglalnia magát. De nem is kellett sokáig várnia.
- Héjhó!! - a csarnok fenyegető csendjét éles fiúrikkantás szakította félbe.
- Jézusom! - Evelin olyan lendülettel kapta fel a fejét, hogy kiesett kezéből a mobil. A kütyü még nagyobb zajt csapott, mint a kiabáló, ahogy a halálos csendben alvó csarnok kövezetén csattant végig, de a lány ettől már nem ijedt meg, félelmében meg sem hallotta. A hanghoz tartozó fiú a lépcső felől ruganyos léptekkel haladt Eve felé. Magas, barna hajú srác volt, aki zsebre vágott kezekkel igyekezett egyenesen a lányhoz. Kicsit dülöngélős volt a mozgása, lévén kissé másnapos. Ezt Evelin is rögtön levette, de örömmel konstatálta, hogy azért még tudatánál van, nem fog lefeküdni a földre, és nem fogja póninak képzelni magát... Reméljük...
Alighogy közelebb ért, Evelinbe belehasított a felismerés. Hisz ő már látta ezt a srácot! Annyira meglepődött az események új fordulatán, hogy még akkor is szótlanul meredt a fiúra, amikor az már előtte állt. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy egymás felismerése kölcsönös, mert igazából nem is beszélgettek...
Mind tudjuk milyen a nyár. Ez a szó mindenkinek ugyanazt jelenti: dögleni a tengerparton, mint a partra vetett bálna, csak némileg kecsesebben; iszogatni a hűs italokat; járkálni a forró homokon; úszni a szikrázóan kék vizű tengerben; napfürdőzni; cuki fürdőrucikban flangálni...
A nyár egy részét Evelin a francia riviérán töltötte, egy barátnője, nővére, nagynénje társaságában. Luxushotelben laktak, kábé egy centiméterre a tengertől. De a pihenést beárnyékolta egy fiú, aki látszólag állandóan keresztbe tett Evelinnek. Egyszer "tévedésből" besétált a szobájába, egyszer véletlen megdobta egy labdával napozás közben, egyszer a strandon összecserélte a törölközőjüket, ami még önmagában nem is lett volna baj, de Evelin a törülközőjébe csavarta a mobilját, hogy ne lopják el, amíg ő a vízben van... És a legcukibb cselekedete a srácnak: Egyszer a haverja véletlen lelökte a mólóról Evelint, és Ez a srác húzta ki. Közben édesen hadart valamit franciául, aminek Ev jó, ha a felét értette, és olyan cuki aggódó képet vágott, hogy meg kell zabálni!
Először rendkívül ellenszenvesnek tartotta a srácot, de főleg a legutóbbi jelenet olyannyira megváltoztatta az álláspontját, hogy alig akart hazajönni. Titokban rettenetesen belezúgott a fiúba, de ezt senkinek sem árulta el, és titkon remélte, hogy a fiú is hasonlóképpen érez, különben miért szekírozta volna? Persze Ev senkinek nem szólt az érzéseiról, amik most, tél derekára már gyengültek kissé; nagyon rég nem gondolt a fiúra.
A történetben az a pláne, hogy a Ev azt hitte a fiúról, hogy francia, és eljátszotta, hogy ő csak angolul beszél, nem érti a franciát. Igazából a franciához is konyít valamicskét, ha nem is annyit, mint az angolhoz...
A fiú már előtte állt, de ő még mindig nem állt fel a bőröndjéről. Azt várta, hogy a srácnak leessen, hogy ők már találkoztak valahol. De minthogy ez nem következett be, rettenetesen csalódott fejet vágott. A srác ködös tekintettel nézett rá.
De miért nem ismer meg? Lehet, hogy most nem fürdőruciban vagyok, és nincs rajtam napszemüveg, sem kalap, de azért ez ugyanaz az arc... - morfondírozott Ev. Tény, hogy nyáron sokkal barnább volt a bőre is, de igazából a fiú sokkal többet változott nyári önmagához képest. Amellett, hogy az ő csokoládébarna színe is megfakult, sokkal sötétebb most a haja is, ráadásul annyira hiányzik a kezéből egy röplabda.
- Helló! - köszönt a srác illedelmesen, és kinyújtotta a karját.
- Szia! - mosolygott Ev, és megrázta a kezét. Nem érezte bunkóságnak, hogy nem áll fel; elégtételnek érezte, amiért a fiú nem vágta le, hogy ki is ő. Ugyanakkor igyekezett úgy viselkedni, és kinézni, mint a nyáron. Hogy mégis felismerje, akkor már egy ismerőse, esetleg barátja biztos lett volna.
- Evelin vagyok! - felelte mosolyogva.
Most mintha felismerés hulláma söpört volna végig a fiú arcán. Vagy talán csak odaképzelte?
- Hé... Figyu?... nem te.... - a fiú látszólag küszködött a szavakkal. Nyilván a meglepetés ereje rá így hat.
- De igen! - válaszolt Ev elégedetten a fiú szavába vágva, hisz úgyis értette, hogy az mit akar mondani.
- De... Én azt hittem... - folytatta a halandzsázást a srác. - Én azt hittem, hogy angol vagy!
Olyan arcot vágott, mint egy kisfiú, aki épp Disneylandbe megy. Ev nem bírta megállni, hogy ne nevessen fel. Örült neki, hogy nyári lovagja örül a találkozásnak. Most mintha kicsit felélénkült volna, éberebb lett a tekintete, és már majdnem egyáltalán nem imbolygott.
- Én meg azt, hogy francia vagy. - vallotta be a lány halkan, lesütött szemekkel. - Álmomban sem gondoltam volna, hogy még egyszer látlak! - a tekintetét ismét a fiú arcára emelte.
- Akkor lehet, hogy most is álmodsz! - húzta fel titokzatosan a szemöldökét a srác.
- Lehet! - hagyta helyben a lány, és igyekezett minél kedvesebben mosolyogni. Pár pillanatig még így meredtek egymásra. Addig Ev megjegyezte magának a pisze orron ülő halvány szeplőket, a barna szemöldököt, amit szinte teljesen eltakart a haja, eszébe véste a mosolyát, a szabályos fogsorát, de legfőképp sötétkék szemeit.
- Jajaj... Amúgy Viktor vagyok. - kapott észbe hirtelen a srác, majd csibészesen mosolyogva ismét kezet nyújtott Evelinnek. A lány ismét megfogta, kissé bizonytalanul; egyszer már kezet ráztak, minek még egyszer? De hamar választ kapott. Viktor nem fogott vele kezet, hanem egy hirtelen mozdulattal felhúzta a lányt a bőröndről, ahol eddig ült.
- Híj! - Evelin egyáltalán nem erre számított, de végül ő is elnevette magát saját ijedtségén. Viktor lehajolt, és egy földről felvett fehér tárgyat nyújtott át Evelinnek: a telefonját.
- Ó, köszi! - vette át a mobilt Ev. Igazából teljesen elfelejtkezett róla, hogy az a földön van. Mi is lenne vele e nélkül a Viktor nélkül?!
- Most felmegyünk a szobádhoz. Talán ezt sem kéne itthagyni! - felelte barátságosan a fiú, és felkapta a lány iszonyatosan nehéz bőröndjét. Neki látszólag meg se kottyant, Evelin álmélkodva figyelte, nem bírta ki, hogy erősségét szóvá ne tegye.
- Hű, én ezt még két kézzel sem tudom felemelni. - a fiú csak mosolygott.
- Én vagyok az Eligazítód, én jöttem le érted, és most én kísérlek fel a szobádba. - magyarázta Viktor.
- Eligazító?
- Igen, mivel te nem a tanév elején jöttél, neked ilyen speckó embered van. - hüvelykujjával mellkasa felé bökött.
- De jó! És a többieknek is van? - kérdezte érdeklődve Evelin.
- Nincs... Azazhogy szeptemberben minden új osztálynak van egy pár ilyen embere. De az nem teljesen ilyen. - Viktor látszólag nem akart belemenni a részletekbe. Már vagy két folyosón végigmentek, és egy lépcsőt is megmásztak. Evelin mindent alaposan megjegyzett, nem akart eltévedni, és másoktól útbaigazítást kérni, akik esetleg ezt rossz néven vennék.
- Nekem kell kísérgesselek, meg néha elmagyarázni a tananyagot, ismételni, korrepetálni. - magyarázta. - Csak mert te nem rendesen kezdted! - felelte mentegetőzve, amikor látta, hogy Evelin hogy néz rá. A lány szerette volna megkérdezni, hogy ő vállalta-e önként, vagy ráosztották-e ezt a feladatot, de nem tette, mert kissé félt a választól. Biztos volt benne, hogyha kiderülne, hogy valami pszichopata tanár kényszerítette erre Viktort, akkor az megölné a társalgást.
- Akkor te ilyen okos vagy? Hogy korrepetálhatsz engem? - kérdezte Evelin. Kezdett úgy viselkedni, mint egy buta liba, aki oda meg vissza van a saját szépségétől, de átfúj az agyán a szél.
- Neeeem, dehogy... Messze nem! - tiltakozott a fiú, de nem bocsátkozott tágabb fejtegetésekbe. A cipősarkaik ütemesen koppantak-toppantak a kihalt folyosón, ami már az ötödik volt... a harmadik lépcsőház után.
- Már nincsen sok! Kitartás! - bátorította Viktor a lányt. Pár percig szótlanul mentek egymás mellett, Evelin figyelte az utat, a kilátást az ablakokon, a falakat, titkot rejtő ajtókat, úgyhogy ez egyáltalán nem kínos csend volt.
- Kérdezhetek valamit? - kérdezte Ev megtörve a hallgatást.
- Jóhogy, azért vagyok, Evelin! - válaszolta készségesen a fiú.
- Egyébként ha szeretnél; hívj Ev-nek, vagy Eve-nek, vagy Evevnek, esetleg Linnek, az Evelinnel kábé csak bemutatkozni szoktam. De rád bízom, mindegy. De nem ezt akartam: Azt akartam kérdezni, hogy miért nincs itt senki? Miért ilyen kihalt ez a hely? Talán az emberkék félnek kijönni a folyosóra? - utalt Evelin a folyosókon kong ürességre.
- Egyébként az Evelin is egész jó! - utánozta Viktor a lány hanglejtését. - Amúgy nemtom... - vont vállat a kérdésre válaszolva. - Mert szilveszter van! Tegnap buli volt... - fejtette ki bővebben.
- Aha! - hagyta helyben Ev. Még mindig nem értette, hogy hogy engedhetik a tanárok, hogy délig aludjanak itt a diákok? Eddig azt hitte, hogy itt reggeli 6-kor kell kelni, este 9-kor feküdni, és napi beosztás van, meg minden.
- Egyébként kicsit francia is vagyok. Negyedrészt. Az egyik nagyapám francia, és minden nyarat az ő hoteljében töltök. - utalt a korábbi beszélgetésre Viktor. Ev nem igazán értette, hogy miért mondja el neki mindezt, ezért nem is válaszolt rá mást, csak egy ühümöt.
- Itt is vagyunk! - mutatott a fiú egy sötétbarna ajtóra. Ez a folyosó már nem volt olyan szürke, és barátságtalan, mint korábbi társai, sőt még szűkebb is volt. Nyilván azok az ajtók a tantermeket rejtették, ezek meg a lakószobákat.
- 7013-as! - olvasta le a számot Evelin az ajtóról. - Király!
- Na, én a 7041-esben lakom, sz'al ha kell valami, kiálts nyugodtan. - mutatott Viktor egy másik ajtó irányába a folyosón. - Most akkor itt hagylak, vagy bevigyem a táskád?
- Nem, nem kell, menj csak, boldogulok, köszi! - tiltakozott Ev.
- Okés, akkor még ma ütközünk. Valamikor délután még meg kell mutogatnom neked a helyeket. Addig beszélünk. Na akkor csá! - köszönt Viktor, majd elindult a saját szobája felé. Evelin pedig benyitott a 7013-asba...
