I. Unkezdet

Egy történetnek nincs eleje. Mint akármi másnak sem a Földön. Sem a Világűrben.  Hol is lehetne elkezdeni? Valójában semminek nincsen kezdete, sem vége. Hogy is lehetne, amikor az idő egy percre sem áll meg?! Mindig egyenletes tempóban vándorol, sosem fárad el, sosem halad gyorsabban, nem siet. Valójában elég jó a ritmusérzéke, azért ilyen egyenletes. Kackac. Persze az okosak, vagy inkább álcázott földhözragadtak azt hiszik, hogy a kezdet, és a vég megfogható, teljesen világos dolgok, holott úgy cikáznának ki kezeink közül, mint a magyar mennydörgő, tán még nála is gyorsabban. De akkor mégis, hol kezdjem? Ott, ahol megszületett? Ahol a szülei megismerkedtek? Vagy amikor a szülei megszülettek? Onnan, amikor a házukat vették? Nem...

Kezdjük Január elsejével, amikor először lépett be oda:

   A bejárati csarnok még magához képest is rettenetesen kihalt. Sehol egy lélek, mindenki az ágyikójában alussza még az igaz álmait, habár már tizenegy is elmúlt. Úgy tűnik, nem nagyon zavartatják magukat emiatt. Minden bizonnyal mindenki a szünet miatt kimaradt alvásra való óráit pótolja.

Az világosszürke helyiség négyzet alakú, és néhány kivétellel minden kőből van benne; a vastag oszlopok, amelyek az ajtó, és a lépcső közötti utat szegélyezik, a falak, és minden bizonnyal a plafon is, ami nem mellesleg hat méterrel a fejünk fölött zárja össze boltívjeit. Egyszóval, semmi sem arra rendeltetett, hogy otthonosabbá varázsolja a helyiséget.

A kőfalakról ridegen köszöntenek, a - Ki tudja, hány éves- freskók. Érdekes, mert bár már „ezer éve” ugyanígy állnak itt, a hajdani pompájuk mégsem fakul, a színük nem kopott ki, talán csak a megjelenített részleteken látszik az idő vasfoga. Ugyanis ma már nem ilyen kiegészítőkkel lavíroznak az emberek… Még sok évvel ezelőtt volt, hogy a fűzőt push up-ra cserélték, és bundabugyit meg tangára. Hogy azokról a lepedőkről, amiket ruha gyanánt viselnek, már ne is beszéljünk! Úgy tűnik a meztelen lábnak is elmúlt a vonzereje; most a Converse éli virágkorát.

Ha az ember egyszer átjutott a küszöbön, bezárult mögötte a vaskos faajtó, pontosan nyolc oszlopnyira egy széles lépcsősort pillanthat meg. A lépcsőket -egy ideig- kovácsoltvas korlát határolja, rajta szépen megmunkált indák, és virágok kacskaringóznak.

A lépcsősor mindkét oldalán kisebb ajtók bújnak meg. Az egyik talán az alagsorba vezet? Vagy a konyhába? Vagy csak egy újabb folyosóra? Ezt senki sem tudja, hisz mindig zárva van. De láthatólag senkit sem érdekel. Mindenki túltette már magát rajta, hogy nem lehet kinyitni. Elvégre van itt még kismillió másik ajtó, amelyből mind más és más helyekre jut az ember.

A másik ajtó, a lépcsőtől jobbra, egy rendszeresen használt folyosót rejt.

Ha az ember jobban körülnéz, a „négyzet” többi oldalán megbújó ajtókat is észreveheti. A bal oldalom csak egy van: ami a Tanácsterembe vezet. Általában itt tartják az iskolagyűléseket, és minden közösségi rendezvényt, de állítólag az igazgatói is valahol ebben a teremben van.

A négyzet jobb kéz felőli oldalán nincsenek ajtók, de két folyosó indul egymással párhuzamosan.

A terem nyomasztóságát egyedül egy két oszlop közé felfüggesztett felirat ellensúlyozza valamelyest. Rajta: Boldog Új Évet! Valószínűleg most, az ünnepek elmúltával leszedik majd, és a helyiségben semmi sem marad, ami barátságos, és arra emlékeztetné az arra járót, hogy az egész épület igazából egy boldog, zsibongó iskola, csak most ilyen elhagyatott. De nem is kell, hogy maradjon. Elvégre ez itt a Galtner Ottó Lázár Mágusoktatási Intézmény. Alapvető elvárás, hogy az intézmény egész területén rend, és fegyelem uralkodjon.

A fényesre suvickolt járólapokat egy pillanatra aranysárga fénybe vonja a fáradt, téli napsütés. A fénycsík a nyitott ajtón szűrődött be, a kérdés már csak az, hogy ki nyitotta ki az ajtót?