iCsaj

Magyarázat: Sok ebben az iskolában tanuló diáknak van egy NeWeek nevű alkalmazás az iPálcáján, (már ha van neki) ahol mindig megnézhetik a legújabb, iskolai pletykákat. Nem tudjuk, ki működteti, de az a valaki mindenkiről tud!

Heyho! 

Pár napja örömujjongások közepette elkezdődött a tanítás, így mindenki megcsodálhatta, ha máshol nem is, a folyosón az új lányt. Állítólag a szobatársával cigizgetett az épület egy hátsó, eldugott sarkában. Mások azt pletykálták, hogy nagyon összemelegedett V-vel, ezt pedig O egyáltalán nem nézi jó szemmel. Ki tudja, talán a szemét is kikaparná akárkinek, ha arra kerülne sor. De hadd ne ártsam bele magam ebbe az állítólagos szerelmi háromszögbe, mert nem akarok sokszöget csinálni belőle a saját hódolóimmal.

Adieu
Az iskola ügyeletes hírhozója

IV. A konyha

Georgina folyosók átláthatatlan hálóján vezette át a lányt, olyan bonyolult útvonalon, hogy Evelin már az első pár sarok után sem tudta megjegyezni. Számára még egy szerteágazó, kusza világ volt ez az egész, így csodálattal nézett fel újdonsült ismerősére, aki már otthonosan mozgott a folyosók kaotikájában. Vajon mennyi időbe tellett neki megszoknia? - töprengett magában, de közben nem mulasztotta el az ablakokból látható szép kilátást sem, amely most éppen a hófehér hótakarós arcát mutatta. Georgina pedig lelkesen magyarázta, hol is járnak éppen, milyen szobornál/teremnél, jó isten tudja minél, de olyan sok volt az új információ, hogy Evelin nem győzte megjegyezni, így féligmeddig mégis a tájat figyelte, nem a gyorstalpalót. Milyen lehet ez nyáron? És a tavon vajon lehet korcsolyázni? - mélázott magában tovább.
 - Vigyázz a lábadra! - hallotta hirtelen Georgina rémült kiáltását, és szinte ugyanabban a pillanatban éles fájdalom hasított a bokájába. Egy lovagi páncél, aminek Evelin nekiment, beledöfte a sarkantyúját a lány bokájába. Evelin leroskadt a földre, és könnybe lábadt szemekkel kiszedte a fémdarabot. Nem szúródott be mélyre, csak éppen nagyon éles volt.
 - Egy pillanat! Mutasd ide! - fontoskodott Georgina rögtön, és máris a kezében volt a pálcája. - Hippokrax! - miután kimondta a varázsigét, egy furcsa, leginkább félkör-rajzolásra hasonlító mozdulatot csinált a levegőben, és Evelin sebe már ott sem volt. A lány csodálkozva nézett Georginára.
 - Azta! Hát akkor is tényleg tanítanak itt valamit az embernek. - mondta, miközben feltápászkodott a földről. Ujjaival megmasszírozta a homlokát, ugyanis a feje meg a páncél sisakjával ütközött.
 - Ugyan, semmiség! Viszont nem tanácsos ütközni sem lovagi páncéllal, sem szoborral. Attól még, hogy mozdulatlannak látod, ne higgy feltétlen a szemednek. Ha ráparancsolnak, táncolni is tud. De most egy helyben kell állnia, és csak akkor mozdulhat meg, ha támadás éri. Azt hitte, hogy meg akarod támadni, és így védekezett. - suttogta Georgina, miközben elrakta a pálcáját.
Evelin meglepetten fordult hátra, de a lovagi páncél vigyázzban állt a helyén, mintha semmi sem történt volna.
 - Rendben, köszi, hogy meggyógyítottál.
 - Bármikor. - húzta ki magát készségesen Georgina. - Különben már mindjárt ott vagyunk. Mármint a konyhán. Ó, el is felejtettem mesélni a kuktagnómokról. Csak hogy ne lepődj majd meg! Vagy ismered őket? - Evelin fejrázással jelezte, hogy nem, így Georgina nem állt meg a mondandójában. - Hát, az ő dolguk, hogy süssenek, meg főzzenek. Ez teszi ki a kis életüket. Ettől boldogok. Nos, mondjuk feleakkorák, mint te, nagyon nagy a szemük, és egy szakácssapka nőtt a fejükre. Nem is a fejükre, hanem egybe a fejükkel, vágod, így egybenőttek. - Evelin elborzadó arckifejezése láttán gyorsan helyesbített - De nem ilyen ijesztő módon. Nem is lehet felfedezni, hogy egyben van. - nyugtatgatta a lányt.
 - És, és ezek a... kuktagnómok barátságosak? - kérdezte szobatársától Evelin bizonytalanul.
 - Hát, többé kevésbé igen. - felelte az, kissé eltöprengve. - Igen, túlnyomórészt. Azt hiszem.
 - Nagyon meggyőztél. - Georgina eleresztette a füle mellett.
 - Ez itt az egyik társalgó. De az elsődleges funkciója, hogy kisebb színházas előadásokat lehet benne csinálni. Mondjuk van egy külön színházterem, de itt is van egy kisebb színpad, meg vannak benn székek, szóval ez olyan megbeszélős színházas terem. Amikor a közönség is beleszólhat, vagy magyaráznak a nézőknek. Ha érted mire gondolok.
 - Beavató színház? - sietett Georgina segítségére Evelin.
 - Ja, biztos. Szereted az ilyeneket?
 - Hát, a rendes színházat nagyon szeretem, gondolom nem sokban különbözik. És mivel szeretem a színházat, szeretem az egész világot, mert tudjuk; színház az egész világ...
 - és színész benne minden férfi és nő! - vágott Evelin szavába a másik lány.
 - Nem gondoltam volna, hogy felismered. - nézett Georginára elismeréssel.
 - Ugyan kérlek. Alap! - felelte az, és büszkén hátradobta a haját. - Najó, ne nézz beképzeltnek. Nem vagyok ilyen felkészült minden idézetből.
 - Na azt én sem. De messze nem. Viszont Shakespeare-t bírom.
 - Ó, ha egyetlen drámát végig tudtam volna olvasni tőle. - sóhajtott fel Georgina, majd hirtelen megállt. - Jaj, ez az! Itt vagyunk. - Egy széles sárga ajtó előtt álltak, amin derékmagasságban két ablak, és térdmagasságban egy pár kilincs helyezkedett el. Georgina határozottan benyitott, Evelin meg kíváncsian követte. Ahogy beléptek, jobban mondva inkább bemásztak, négy kis törpekukta szaladt oda hozzájuk, és a ruhájukat rángatták, miközben beljebb tuszkolták a két lányt. Nagyon halvány zöld színűek voltak, de vékony bőrükön áttetszettek kék ereik is. A kis kuktasapka valóban a fejükhöz volt nőve, a bőrükhöz hasonlatos halványzöld színben. Evelin megállapította, hogyha nem lenne rajtuk ruha, úgy néznének ki, mint egy  kövér brokkolicsorda. Háromféle színű öltözék volt a kuktákon, a ruha színe a konyhában ellátott fokozatot hirdette. Olyasmi volt, mint egy rang.
 - Hát szeretnék egy párat abból a muffinból. - hallotta meg Georgina hangját, ahogy az egyik gnómhoz beszélt. Tényleg érti, amit mondanak? - nézett kételkedve a lány felé, mivel ő csak mormogásnak hallotta a kukták beszédét. Egy kisebb, zöld ruhás gnóm már szaladt is a muffinért, tányért kerített, rárakott vagy hetet a szépen kidíszített sütik közül, majd Georgina kezébe nyomta.
 - Nagyon köszönöm, és további jó munkát! - mondta Georgina mosolyogva a törpéknek, és kilépett az ajtón.
 - Viszlát! - követte a lány példáját Evelin is.
 - Na, szeretnél megismerni pár embert? - És Evelin szeretett volna.

III. A szobatárs

Evelint felvillanyozta ez a hirtelen találkozás, egy pillanat alatt több kedve lett mindenhez, mint amikor bejött a -hogy legyünk hűek az előbbiekhez- "kaszárnyába." Az eddigi fáradtsága is semmivé foszlott, hirtelen energiabombának érezte magát. Miután Viktor elszambázott a saját szobája irányába,  még egy kicsit álldogált a folyosón, csak hogy fokozza az izgalmakat. Még egyszer át kell gondolnia, milyennek képzeli el a szobatársát, mert ahogy meglátja, ez a látatlanul alkotott kép az adott egyénről tovaszáll, mint a gólya télen Amerikába.
 Na akkor egy nagy levegő, hajrendezés, kedves mosoly, egyenes tartás... - meg is vagyunk. Adta magának az instrukciókat a lány, és határozott mozdulattal benyitott a 7013-asba.
 - Hí! - rezzent össze egy lány, aki az egyik íróasztalnál ült, de amint megpillantotta Evelint felpattant a székről, és odatáncolt a lányhoz. A haja eszméletlenül szép, selymes barna színben ragyogott, hozzá vidáman csillogtak a hatalmas szemek. Az orra kicsit hajazott Mátyás királyéra, de még mindig tűrhetően nézett ki. Arcán továbbá széles mosoly is üldögélt, mint aki állandó vendég lenne a szájon. A szoba pedig jó tágas volt, Evelin nagyon örült, hogy nem egy kis lyukba kell élnie ezentúl se.
- Sziaa! - köszönt Evelin jókedvűen, ahogy meglátta a lányt, aki habár nem hasonlított az álmaiban élő vörös, göndör hajú, hosszú szempillájú egyénre, aki első perctől csodálni fogja, milyest meglátta, egészen elégedett volt az eredménnyel.
- Szia neked is! - felelte vidoran a lány, és megölelte Evelint, akit meglepett a lány közelsége. Olyan kis szeniliskének nézte, aki sok mindenről megfeledkezik, de olyan kis cuki, hogy imádni kell.
- Ehh, akkor én Evelin vagyok, gondolom az új szobatársad. - mutatkozott be Evelin, miután a kis buzgómócsinggal beügyeskedték a bőröndöt.
- Én meg Georgina, de bármire hallgatok, kivéve a Georgot. - felelte a lány megjátszva a nagy komolyt.
- Okés, akkor majd feltalálom magam! - mondta kissé gyanakvóan Ev. Nem értette, hogy gondolhatja ez a csajszi akárkiről, hogy egy fiúnéven szólítaná? Eh, biztos csak vicces akart lenni!
- Na szóóval, akkor melyik lenne az én... helyem, sarkom, izém... - Evelin nem volt biztos a megfelelő szóhasználatban. - Bocsi, még sosem laktam ilyen helyen.
- Én se tudom, hogy kell hívni - válaszolt elgondolkodva Georgina - de azt hiszem erre gondolsz! - bökött a szoba egyik sarkára balra az ajtótól. A fal mellett egy csupasz ágy, mellette csupasz komód, és egy csupasz íróasztal.
- Hű, de sivár! - mondta őszintén Ev, de odatolta a bőröndöt az ágy mellé. - Jaj, annyira jó, hogy csak eddig kellett cipelni ezt a dögöt! - nyögte megkönnyebülten, amire Georgina válasza csak egy megértést sugárzó tekintet volt.
- Na és, akkor a nevedet már tudom... mondjuk hol laksz? - kérdezősködött Georgina.
- Hol itt, hol ott! - nevetett a lányra titokzatosan Ev. - Najó, egyébként Szegeden.
- Szeged? Én elvileg Gyulán, de mostmár csak a nyári szünetben szoktam hazamenni, már két éve itt lebzselek. - utalt Georgina a "kaszárnya" fogságában eltöltött éveire.
- Aham, és milyen? - érdeklődött Ev. Átlépte a bőröndjét, ledobta a kabátját az asztalra, és leült az ágyára.
- Mi milyen? Az iskola? - visszhangozta Georgina. - Hát nem is tudom... Nehéz... De mindenki jófej.
- És hogy bírjátok ezt a bezártságot? Nem olyan, mintha a világtól elzártan kellene élni?
- Nem, dehogy! Vagyis hát talán igen, de nekem nem hiányzik. Olyan mintha ez is egy mini város lenne itt, a kastélyban.
- Ó, szóval ez egy kastély? Azt hittem azok sokkal díszesebbek. - Evelin hangjának volt egy kis gúnyos kicsengése, de úgy tűnt, Georgina nem foglalkozott vele.
- Hát, tény, hogy nem arannyal van bevonva, de van egy csomó szép része. Biztos nem azok mellett jöttél el. Egyáltalán hogy találtál ide?
- Ó, öhm, valami Viktor jött le értem, és felkísért. Azt mondta, hogy ő az eligazítóm, vagy mim, és majd ő segít nekem beilleszkedni.
- Harács Viktor? - nézett nagyot a lány.
- Hát, öhm, nem tudom, a vezetéknevét nem mondta. De azt említette, hogy ezen a folyosón lakik.
- Akkor ő az! - Evelin nem teljesen értette, miért hozta ez ennyire lázba a lányt.
- De miért fontos ez? - kérdezte.
- Hát, öhm... Ha már legalább egy hónapja itt laknál, már tudnád, hogy ő az iskola egyik legszexibb sráca. Hú, öcsém, fél órája érkezett, és már a ranglétra tetejét tapossa. - Ahá, szóval egy ilyen helyen is vannak klikkek!
- Najó, figyelj, nekem le kell most mennem a konyhába, egy kis kajáért, mert itt halok éhen, ha nem eszek, mert kábé másfél napja nem ettem semmit. Na mit szólsz, jössz?
- Hát, miért ne? A kicsomagolás várhat. Csak várj egy pillanatot, levetkőzöm. - Még jó, hogy Ev sosem volt szégyenlős. Levetette a három pulcsit, amit az odakinti mínusz ezer fok tiszteletére öltött, és átvette a fölsőjét is. Miközben öltözött, Georgina valamit szöszmötölt az asztalánál, nyilván valami házit csinált.
Két perc múlva már a folyosón baktattak lefelé, a konyha irányába.

A 7013-as szoba ajtaja

II. a csarnoktól a szobáig, avagy vadidegentől a barátig

Evelin belépett egy barátságtalan, szürke terembe, aminek a teteje a látszólag homályba veszett. De legalábbis úgy tűnt; a kétszáz méteres belmagasság ezt láttatta... Felhúzta a szemöldökét, és végigmérte a helyiséget. Az oszlopokat, amelyek lenézően tekintettek rá, a sötét lépcsőházat, a feketén ásító folyosókat, amelyek az előcsarnokból futottak kifelé ki tudja hová. De volt még ott pár titokzatos ajtó is, amik csak Isten tudja mit rejtenek. A lány szívesen kinyitogatta volna őket annak reményében, hogy mögöttük egy barátságosabb hely várja, nem ezek a kopár falak.
De aztán persze nem kezdett el futkorászni, még csak az kéne! Nem indíthat így egy új helyen, aztán meg csak Kocka Karcsi és Stréber Saci lesznek barátai. Na ne nevettessük ki magunkat!- Ennek még a gondolatába is beleborzongott. Szeretett viccelődni, hülyéskedni, őrültségeket csinálni, de csak mértékkel. Azazhogy, csak akkor, ha szorosan mögötte áll egy barát, aki ugyanolyan zakkantan, ha nem még zakkantabbul ordít, táncol, énekel, stb. Ha arról van szó, Evelin hihetetlenül kreatív tud lenni, őrültségek terén.
 - Halihó! Van itt egyáltalán valaki?! - kérdezte emelt hangon a konokul hallgató oszlopokat. Igazából ő maga sem hitte, hogy kap választ a kérdésére, látszólag egy fél lélek sem volt hallótávolságon belül. De ami azt illeti, nem is kapott.
 - Hát jó! - felelte flegmán; ami azt illeti, ezzel el is intézte a dolgot egy vállrándítással, és talán ennek megerősítéseképp, vagy csak úgy: letekerte nyakáról sötétkék, kötött sálját. Aztán kigombolta fehér kabátját, és bőröndje fogantyúja után nyúlt, hogy arrébb taszigálja a ruháit, könyveit, mindeneit rejtő mamlaszt; mégsem állhat az ajtó mellett egész nap! Körülbelül a csarnok közepén újra megállt, és lehuppant a bőröndjére. Ugyan mi mást tudna csinálni, talán kezdjen el lavírozni egy százkilós táskával az épületben? Na neem! És mivel nem sok esélyt látott rá, hogy megtalálná a helyét ebben a hatalmas "kaszárnyában", mert ezt a helyet háznak egyáltalán nem lehet nevezni, meg sem próbálta megtalálni. Józan paraszti esze azt súgta, hogy valaki csak lejön érte, ha nem is az igazgató, valami spiné, aki segít neki felcuccolni...
 Újabb sóhajtás kíséretében előhúzta fehér kabátja zsebéből szintén fehér telefonját, hogy amíg vár, legyen mivel lefoglalnia magát. De nem is kellett sokáig várnia.
 - Héjhó!! - a csarnok fenyegető csendjét éles fiúrikkantás szakította félbe.
 - Jézusom! - Evelin olyan lendülettel kapta fel a fejét, hogy kiesett kezéből a mobil. A kütyü még nagyobb zajt csapott, mint a kiabáló, ahogy a halálos csendben alvó csarnok kövezetén csattant végig, de a lány ettől már nem ijedt meg, félelmében meg sem hallotta. A hanghoz tartozó fiú a lépcső felől ruganyos léptekkel haladt Eve felé. Magas, barna hajú srác volt, aki zsebre vágott kezekkel igyekezett egyenesen a lányhoz. Kicsit dülöngélős volt a mozgása, lévén kissé másnapos. Ezt Evelin is rögtön levette, de örömmel konstatálta, hogy azért még tudatánál van, nem fog lefeküdni a földre, és nem fogja póninak képzelni magát... Reméljük...
Alighogy közelebb ért, Evelinbe belehasított a felismerés. Hisz ő már látta ezt a srácot! Annyira meglepődött az események új fordulatán, hogy még akkor is szótlanul meredt a fiúra, amikor az már előtte állt. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy egymás felismerése kölcsönös, mert igazából nem is beszélgettek... 

Mind tudjuk milyen a nyár. Ez a szó mindenkinek ugyanazt jelenti: dögleni a tengerparton, mint a partra vetett bálna, csak némileg kecsesebben; iszogatni a hűs italokat; járkálni a forró homokon; úszni a szikrázóan kék vizű tengerben; napfürdőzni; cuki fürdőrucikban flangálni...
A nyár egy részét Evelin a francia riviérán töltötte, egy barátnője, nővére, nagynénje társaságában. Luxushotelben laktak, kábé egy centiméterre a tengertől. De a pihenést beárnyékolta egy fiú, aki látszólag állandóan keresztbe tett Evelinnek. Egyszer "tévedésből" besétált a szobájába, egyszer véletlen megdobta egy labdával napozás közben, egyszer a strandon összecserélte a törölközőjüket, ami még önmagában nem is lett volna baj, de Evelin a törülközőjébe csavarta a mobilját, hogy ne lopják el, amíg ő a vízben van... És a legcukibb cselekedete a srácnak: Egyszer a haverja véletlen lelökte a mólóról Evelint, és Ez a srác húzta ki. Közben édesen hadart valamit franciául, aminek Ev jó, ha a felét értette, és olyan cuki aggódó képet vágott, hogy meg kell zabálni!
Először rendkívül ellenszenvesnek tartotta a srácot, de főleg a legutóbbi jelenet olyannyira megváltoztatta az álláspontját, hogy alig akart hazajönni. Titokban rettenetesen belezúgott a fiúba, de ezt senkinek sem árulta el, és titkon remélte, hogy a fiú is hasonlóképpen érez, különben miért szekírozta volna? Persze Ev senkinek nem szólt az érzéseiról, amik most, tél derekára már gyengültek kissé; nagyon rég nem gondolt a fiúra.
A történetben az a pláne, hogy a Ev azt hitte a fiúról, hogy francia, és eljátszotta, hogy ő csak angolul beszél, nem érti a franciát. Igazából a franciához is konyít valamicskét, ha nem is annyit, mint az angolhoz...

A fiú már előtte állt, de ő még mindig nem állt fel a bőröndjéről. Azt várta, hogy a srácnak leessen, hogy ők már találkoztak valahol. De minthogy ez nem következett be, rettenetesen csalódott fejet vágott. A srác ködös tekintettel nézett rá.
De miért nem ismer meg? Lehet, hogy most nem fürdőruciban vagyok, és nincs rajtam napszemüveg, sem kalap, de azért ez ugyanaz az arc... - morfondírozott Ev. Tény, hogy nyáron sokkal barnább volt a bőre is, de igazából a fiú sokkal többet változott nyári önmagához képest. Amellett, hogy az ő csokoládébarna színe is megfakult, sokkal sötétebb most a haja is, ráadásul annyira hiányzik a kezéből egy röplabda.
 - Helló! - köszönt a srác illedelmesen, és kinyújtotta a karját.
 - Szia! - mosolygott Ev, és megrázta a kezét. Nem érezte bunkóságnak, hogy nem áll fel; elégtételnek érezte, amiért a fiú nem vágta le, hogy ki is ő. Ugyanakkor igyekezett úgy viselkedni, és kinézni, mint a nyáron. Hogy mégis felismerje, akkor már egy ismerőse, esetleg  barátja biztos lett volna. 
 - Evelin vagyok! - felelte mosolyogva.
Most mintha felismerés hulláma söpört volna végig a fiú arcán. Vagy talán csak odaképzelte?
 - Hé... Figyu?... nem te.... - a fiú látszólag küszködött a szavakkal. Nyilván  a meglepetés ereje rá így hat.
 - De igen! - válaszolt Ev elégedetten a fiú szavába vágva, hisz úgyis értette, hogy az mit akar mondani.
 - De... Én azt hittem... - folytatta a halandzsázást a srác. - Én azt hittem, hogy angol vagy!
Olyan arcot vágott, mint egy kisfiú, aki épp Disneylandbe megy. Ev nem bírta megállni, hogy ne nevessen fel. Örült neki, hogy nyári lovagja örül a találkozásnak. Most mintha kicsit felélénkült volna, éberebb lett a tekintete, és már majdnem egyáltalán nem imbolygott. 
 - Én meg azt, hogy francia vagy. - vallotta be a lány halkan, lesütött szemekkel. - Álmomban sem gondoltam volna, hogy még egyszer látlak! - a tekintetét ismét a fiú arcára emelte.
 - Akkor lehet, hogy most is álmodsz! - húzta fel titokzatosan a szemöldökét a srác.
 - Lehet! - hagyta helyben a lány, és igyekezett minél kedvesebben mosolyogni. Pár pillanatig még így meredtek egymásra. Addig Ev megjegyezte magának a pisze orron ülő halvány szeplőket, a barna szemöldököt, amit szinte teljesen eltakart a haja, eszébe véste a mosolyát, a szabályos fogsorát, de legfőképp sötétkék szemeit.
 - Jajaj... Amúgy Viktor vagyok. - kapott észbe hirtelen a srác, majd csibészesen mosolyogva ismét kezet nyújtott Evelinnek. A lány ismét megfogta, kissé bizonytalanul; egyszer már kezet ráztak, minek még egyszer?  De hamar választ kapott. Viktor nem fogott vele kezet, hanem egy hirtelen mozdulattal felhúzta a lányt a bőröndről, ahol eddig ült.
 - Híj! - Evelin egyáltalán nem erre számított, de végül ő is elnevette magát saját ijedtségén. Viktor lehajolt, és egy földről felvett fehér tárgyat nyújtott át Evelinnek: a telefonját. 
 - Ó, köszi! - vette át a mobilt Ev. Igazából teljesen elfelejtkezett róla, hogy az a földön van. Mi is lenne vele e nélkül a Viktor nélkül?!
 - Most felmegyünk a szobádhoz. Talán ezt sem kéne itthagyni! - felelte barátságosan a fiú, és felkapta a lány iszonyatosan nehéz bőröndjét. Neki látszólag meg se kottyant, Evelin álmélkodva figyelte, nem bírta ki, hogy erősségét szóvá ne tegye.
 - Hű, én ezt még két kézzel sem tudom felemelni. - a fiú csak mosolygott.
 - Én vagyok az Eligazítód, én jöttem le érted, és most én kísérlek fel a szobádba. - magyarázta Viktor.
 - Eligazító?
 - Igen, mivel te nem a tanév elején jöttél, neked ilyen speckó embered van. - hüvelykujjával mellkasa felé bökött.
 - De jó! És a többieknek is van? - kérdezte érdeklődve Evelin.
 - Nincs... Azazhogy szeptemberben minden új osztálynak van egy pár ilyen embere. De az nem teljesen ilyen. - Viktor látszólag nem akart belemenni a részletekbe. Már vagy két folyosón végigmentek, és egy lépcsőt is megmásztak. Evelin mindent alaposan megjegyzett, nem akart eltévedni, és másoktól útbaigazítást kérni, akik esetleg ezt rossz néven vennék. 
 - Nekem kell kísérgesselek, meg néha elmagyarázni a tananyagot, ismételni, korrepetálni. - magyarázta. - Csak mert te nem rendesen kezdted! - felelte mentegetőzve, amikor látta, hogy Evelin hogy néz rá. A lány szerette volna megkérdezni, hogy ő vállalta-e önként, vagy ráosztották-e ezt a feladatot, de nem tette, mert kissé félt a választól. Biztos volt benne, hogyha kiderülne, hogy valami pszichopata tanár kényszerítette erre Viktort, akkor az megölné a társalgást.
 - Akkor te ilyen okos vagy? Hogy korrepetálhatsz engem? - kérdezte Evelin. Kezdett úgy viselkedni, mint egy buta liba, aki oda meg vissza van a saját szépségétől, de átfúj az agyán a szél.
 - Neeeem, dehogy... Messze nem! - tiltakozott a fiú, de nem bocsátkozott tágabb fejtegetésekbe. A cipősarkaik ütemesen koppantak-toppantak a kihalt folyosón, ami már az ötödik volt... a harmadik lépcsőház után.
 - Már nincsen sok! Kitartás! - bátorította Viktor a lányt. Pár percig szótlanul mentek egymás mellett, Evelin figyelte az utat, a kilátást az ablakokon, a falakat, titkot rejtő ajtókat, úgyhogy ez egyáltalán nem kínos csend volt.
 - Kérdezhetek valamit? - kérdezte Ev megtörve a hallgatást.
 - Jóhogy, azért vagyok, Evelin! - válaszolta készségesen a fiú.
 - Egyébként ha szeretnél; hívj Ev-nek, vagy Eve-nek, vagy Evevnek, esetleg Linnek, az Evelinnel kábé csak bemutatkozni szoktam. De rád bízom, mindegy. De nem ezt akartam: Azt akartam kérdezni, hogy miért nincs itt senki? Miért ilyen kihalt ez a hely? Talán az emberkék félnek kijönni a folyosóra? - utalt Evelin a folyosókon kong ürességre.
 - Egyébként az Evelin is egész jó! - utánozta Viktor a lány hanglejtését. - Amúgy nemtom... - vont vállat a kérdésre válaszolva. - Mert szilveszter van! Tegnap buli volt... - fejtette ki bővebben.
 - Aha! - hagyta helyben Ev. Még mindig nem értette, hogy hogy engedhetik a tanárok, hogy délig aludjanak itt a diákok? Eddig azt hitte, hogy itt reggeli 6-kor kell kelni, este 9-kor feküdni, és napi beosztás van, meg minden.
 - Egyébként kicsit francia is vagyok. Negyedrészt. Az egyik nagyapám francia, és minden nyarat az ő hoteljében töltök. - utalt a korábbi beszélgetésre Viktor. Ev nem igazán értette, hogy miért mondja el neki mindezt, ezért nem is válaszolt rá mást, csak egy ühümöt.
 - Itt is vagyunk! - mutatott a fiú egy sötétbarna ajtóra. Ez a folyosó már nem volt olyan szürke, és barátságtalan, mint korábbi társai, sőt még szűkebb is volt. Nyilván azok az ajtók a tantermeket rejtették, ezek meg a lakószobákat.
 - 7013-as! - olvasta le a számot Evelin az ajtóról. - Király!
 - Na, én a 7041-esben lakom, sz'al ha kell valami, kiálts nyugodtan. - mutatott Viktor egy másik ajtó irányába a folyosón. - Most akkor itt hagylak, vagy bevigyem a táskád?
 - Nem, nem kell, menj csak, boldogulok, köszi! - tiltakozott Ev.
 - Okés, akkor még ma ütközünk. Valamikor délután még meg kell mutogatnom neked a helyeket. Addig beszélünk. Na akkor csá! - köszönt Viktor, majd elindult a saját szobája felé. Evelin pedig benyitott a 7013-asba...

iBetolakodó?

Magyarázat: Sok ebben az iskolában tanuló diáknak van egy NeWeek nevű alkalmazás az iPálcáján, ahol mindig megnézhetik a legújabb, iskolai pletykákat. Nem tudjuk, ki működteti, de az a valaki mindenkiről tud!

Heyho!

Már megint szilveszter van? Remélem tegnap csak málnaszörpit ivott mindenki, de nem tudnám biztosra mondani, mert valahogy elfelejtettem. Remélem, nektek nem esett ki semmi! Vagy inkább reméljük, hogy a tanároknak is minden kiesett? A lényeg, hogy nem lesz ilyen érzésünk még egy évig, de addig is ne szomorkodjatok! Boldog új évet!

Ki? Hol?!

A komor falak közé friss husi érkezett. Elvileg elsős csajszi, de nem sokat tudunk róla. Nevezzük E-nek. Állítólag a mi egyik szépfiúnkkal hagyta el az előszobát, és hangosan viháncolva vonultak fel, ezzel az egész iskolát felrázva. Azt nem tudjuk, hogy ez után mi lett, mert a kiscsaj ki sem dugta az orrát jelenleg tartózkodási helyéről... Kémeim kis kutatása után megtudtuk, hogy eddig magánúton tanult, és -hozzánk hasonlóan- elég vastag.

O kissé becsiccsentett. Habár még csak elsős, elég durván nyomja.

Egyelőre ennyit, mert semmi izgis nem történik.

Na csá!

Az iskola ügyeletes hírhozója

I. Unkezdet

Egy történetnek nincs eleje. Mint akármi másnak sem a Földön. Sem a Világűrben.  Hol is lehetne elkezdeni? Valójában semminek nincsen kezdete, sem vége. Hogy is lehetne, amikor az idő egy percre sem áll meg?! Mindig egyenletes tempóban vándorol, sosem fárad el, sosem halad gyorsabban, nem siet. Valójában elég jó a ritmusérzéke, azért ilyen egyenletes. Kackac. Persze az okosak, vagy inkább álcázott földhözragadtak azt hiszik, hogy a kezdet, és a vég megfogható, teljesen világos dolgok, holott úgy cikáznának ki kezeink közül, mint a magyar mennydörgő, tán még nála is gyorsabban. De akkor mégis, hol kezdjem? Ott, ahol megszületett? Ahol a szülei megismerkedtek? Vagy amikor a szülei megszülettek? Onnan, amikor a házukat vették? Nem...

Kezdjük Január elsejével, amikor először lépett be oda:

   A bejárati csarnok még magához képest is rettenetesen kihalt. Sehol egy lélek, mindenki az ágyikójában alussza még az igaz álmait, habár már tizenegy is elmúlt. Úgy tűnik, nem nagyon zavartatják magukat emiatt. Minden bizonnyal mindenki a szünet miatt kimaradt alvásra való óráit pótolja.

Az világosszürke helyiség négyzet alakú, és néhány kivétellel minden kőből van benne; a vastag oszlopok, amelyek az ajtó, és a lépcső közötti utat szegélyezik, a falak, és minden bizonnyal a plafon is, ami nem mellesleg hat méterrel a fejünk fölött zárja össze boltívjeit. Egyszóval, semmi sem arra rendeltetett, hogy otthonosabbá varázsolja a helyiséget.

A kőfalakról ridegen köszöntenek, a - Ki tudja, hány éves- freskók. Érdekes, mert bár már „ezer éve” ugyanígy állnak itt, a hajdani pompájuk mégsem fakul, a színük nem kopott ki, talán csak a megjelenített részleteken látszik az idő vasfoga. Ugyanis ma már nem ilyen kiegészítőkkel lavíroznak az emberek… Még sok évvel ezelőtt volt, hogy a fűzőt push up-ra cserélték, és bundabugyit meg tangára. Hogy azokról a lepedőkről, amiket ruha gyanánt viselnek, már ne is beszéljünk! Úgy tűnik a meztelen lábnak is elmúlt a vonzereje; most a Converse éli virágkorát.

Ha az ember egyszer átjutott a küszöbön, bezárult mögötte a vaskos faajtó, pontosan nyolc oszlopnyira egy széles lépcsősort pillanthat meg. A lépcsőket -egy ideig- kovácsoltvas korlát határolja, rajta szépen megmunkált indák, és virágok kacskaringóznak.

A lépcsősor mindkét oldalán kisebb ajtók bújnak meg. Az egyik talán az alagsorba vezet? Vagy a konyhába? Vagy csak egy újabb folyosóra? Ezt senki sem tudja, hisz mindig zárva van. De láthatólag senkit sem érdekel. Mindenki túltette már magát rajta, hogy nem lehet kinyitni. Elvégre van itt még kismillió másik ajtó, amelyből mind más és más helyekre jut az ember.

A másik ajtó, a lépcsőtől jobbra, egy rendszeresen használt folyosót rejt.

Ha az ember jobban körülnéz, a „négyzet” többi oldalán megbújó ajtókat is észreveheti. A bal oldalom csak egy van: ami a Tanácsterembe vezet. Általában itt tartják az iskolagyűléseket, és minden közösségi rendezvényt, de állítólag az igazgatói is valahol ebben a teremben van.

A négyzet jobb kéz felőli oldalán nincsenek ajtók, de két folyosó indul egymással párhuzamosan.

A terem nyomasztóságát egyedül egy két oszlop közé felfüggesztett felirat ellensúlyozza valamelyest. Rajta: Boldog Új Évet! Valószínűleg most, az ünnepek elmúltával leszedik majd, és a helyiségben semmi sem marad, ami barátságos, és arra emlékeztetné az arra járót, hogy az egész épület igazából egy boldog, zsibongó iskola, csak most ilyen elhagyatott. De nem is kell, hogy maradjon. Elvégre ez itt a Galtner Ottó Lázár Mágusoktatási Intézmény. Alapvető elvárás, hogy az intézmény egész területén rend, és fegyelem uralkodjon.

A fényesre suvickolt járólapokat egy pillanatra aranysárga fénybe vonja a fáradt, téli napsütés. A fénycsík a nyitott ajtón szűrődött be, a kérdés már csak az, hogy ki nyitotta ki az ajtót?

Hello világ!

Köszöntenék minden kedves egybegyűlteket, és idegen, netalántalán barbár népeket, akik a GOLMra tévedtek:) Reméljük a kedves köszöntéssel elejét vehetjük mindenfajta fegyveres megmozdulásoknak, háborúknak.Tovább! Kezdeném az oldal nevével. Egy gyengébb pillanatban találtam ki, abban a reményben, hogy egy újabb szót alkoték, és mint isteni szikra, avagy villámcsapás ahogy tetszik, belém hasított a megoldás: GOLM: egy mozaikszó. De milyen szavak mozaikja? Teszi fel a kérdést jogosan az ide tévedt kedves tekin tetű (:D m volt!) békés egyén. Hát, ezek bizony monogramok. A V, és a G... nos, fogalmazzunk úgy, hogy ők még önmagukat keresik. Viszont, a többi betűről, amik tényleges, hús vér emberek monogramjai. De hogy kiéi? Azt sosem árulom el!